A furgon megállt a ház előtt. Stevie kiszállt, mélyet lélegzett és felment az ajtóhoz. Amikor megnyomta, a csengő hangjától összerezzent. Pár másodperc után fordult a kulcs a zárba, nyílt az ajtó.

-         Anyu!- Rose Stevie nyakába ugrott.

-         Szia, kicsim.

-         Baj van?- Rose hangszíne megváltozott, öröm helyett aggódás volt kivehető.- Gyere, menjünk be. Bent elmondod, bármi is az.

Rose behúzta Stevie-t a házba.

-         Rose, kijött?- Tom kijött az előszobába.

-         Stevie! Micsoda meglepetés. Kérsz valamit?

-         Nem, igazából Rose-zal szeretnék beszélni.

-         Jól van, akkor menjünk fel a szobámba, anyu.- Rose elindult fel a lépcsőn, Stevie követte. Rose ágyára ültek

-         Michelle is hamarosan itthon lesz.

-         Rose, én hozzád jöttem.

-         Tudom. Anyu, baj van?

-         Nincs. Mért?

-         Mert olyan ritkán jössz ide. Telefonálsz vagy e-mailezel, de nem jössz.

-         Mert el kell mondanom valamit, amit csak személyesen lehet és csak most. Pár hónap vagy csak pár hét múlva már késő lesz. Kérlek, ne tragédiának fogd fel! Próbálj meg örülni neki… Nem akarlak ezzel megbántani, de eddig egyke voltál és csak…

-         Eddig? Hogy érted ezt.

Stevie megfogta Rose kezét.

-         Kicsim, én terhes vagyok. Gyereket várok.

Rose nem tudta mit mondjon. Lent ajtó csapódott, Michelle megjött.

-         Megjöttem!- Michelle hangja távoli volt, mintha nem is abban a házban lett volna. Rose még mindig nem szólalt meg. Lent Michelle őt hívta.

-         Rose, meghoztam, amit kértél. Rose? Hol ez a lány?- Michelle elindult felfelé. Útközben Tommal találkozott.

-         Michelle, most ne zavard.

-         Mért?- odaért Rose ajtaja elé. Abban a pillanatban, amikor Michelle bement a szobába, legördült egy könnycsepp Rose arcán. Stevie letörölte.

-         Emiatt nem kell sírnod Rose!- egyikük sem vette észre Michelle-t.

-         Te mit keresel itt?- anya és lánya összerezzent, Michelle-re néztek, aki folytatta- Most épp mit mondasz neki? Mivel teszed tönkre az életét újra?

-         Michelle, kérlek, menj ki!- Stevie hangja remegett.

-         Nem. Nem, akarom, hogy megbántsd!

Rose közbeszólt.

-         Michelle néni, menj ki! Ehhez semmi közötök nincs! Ez csak rám és anyura tartozik.- Michelle végre kiment, de látszott rajta, hogy nagyon feldúlt.

-         Mióta tudod?- Rose hangja is remegett.

-         Alig egy hete. Rose, örülsz neki? Vagy utálsz miatta?

-         Alex tudja?

-         Nem, neki is majd személyesen.

-         Terveztétek?

-         Véletlen.

-         Látni foglak még?

-         Oh, Rose! Persze!

-         De most már nem lesz annyi időd! A két farm, a baba.- Rose elkezdett sírni. Stevie magához ölelte.

-         Mi a baj? Találkozni fogunk! Ígérem!

-         Neki sokkal jobb lesz! Ő születésétől fogva veled lesz, és őt jobban fogod szeretni. És… én… én… alig foglak látni! Én ezt nem akarom!

-         Jajj Rose! Már mért szeretném jobban?

-         Mert rólam lemondtál! Nem te neveltél!- Roseból újra kitört a sírás. Stevie szorosabban ölelte magához lányát. Az ő arcán is végig folyt egy könnycsepp.

-         Istenem, Rose. Hogy mondhatsz ilyeneket? Tudod, hogy életem legnehezebb döntése volt, hogy nem velem fogsz élni. És soha, érted, soha senki nem foglalhatja el a helyed! Te vagy az én kicsi lányom! És azt is tudod, hogy ti hárman vagytok a legeslegfontosabbak az életemben! Te, Alex és a kicsi.

-         És a farm? Meg a lányok?

-         Ők is fontosak, de ti vagytok a legfontosabbak. Kicsim, ne haragudj, de most indulnom kell. Nem akarok éjjel vezetni. Lemegyek, mosd meg az arcod és gyere te is.

Lent Michelle Stevie-re támadt.

-         Most mit mondtál neki?

-         Sajnálom, Michelle, de nem rád tartozik. Idővel megtudod.

-         Mit hiszel magadról? Idejössz, ha kedved tartja és tönkre teszed az életünket?

-         Te is tudod, hogy évek óta először jövök!

Szerencsére Rose leért.

-         Gyere, kikísérlek.

-         Sziasztok.

Kinn a verandán Stevie megölelte Rose-t.

-         Sose felejtsd el, amit ma mondtam! Akkor jössz, amikor akarsz. Szeretlek.

-         Én is téged.

Stevie elhajtott. Arcán legördült egy könnycsepp. Élete legnehezebb percei mindig azok voltak, amikor el kellett búcsúznia lányától. Rose még akkor is állt a verandán, amikor azt hitte még látja anyját, pedig Stevie már messze járt. A lemenő nap szemébe sütött. Gyűlölte élete összes olyan percét, amikor édesanyjától búcsúzott. Még intett egy utolsót és bement a bement a házba, remélve, hogy legközelebb ő megy a farmara anyjához, apjához és testvéréhez… végleg.            Szerző: stevie